Tűzött ágyvég 2. rész

A tűzött ágyvég kárpitozásának izgalmas és lebilincselő története ma újabb részekkel bővül!
Részletek az előző részek tartalmából:

“Régen, amikor futottam, egy újságíró megkérdezte tőlem, hogy mi a legjobb a futásban. Akkor azt válaszoltam, hogy a jól végzett munka örömével abbahagyni. Pontosan ezt gondolom a kárpitozásról is.”

“De. Ha valaki mégis úgy érzi, hogy nekilátna, vessen magára. Én szóltam. Ez nem az a “kivágod, beteszed, megragasztod, áthúzod és már kész is, ugye milyen egyszerű?” projekt, ez kőkemény, tapasztalatot igénylő kárpitosmunka”

“Ez volt az a pont, ahol már sikítva nevettem, kissé megtépázott idegekkel, velőt rázóan. Pihentetnem kellett kicsit ezt a munkát, hogy pár napig felé sem nézve, rájöjjek, hogy mi a hiba.”

A folytatásban megtudhatjátok, mit rontottam el már a legelején. A legeslegelején! Lehet kárörvendeni, szörnyülködni, vagy sajnálkozni, kinek-kinek vérmérséklete és habitusa szerint. Ebben a részben az is kiderül, hogy a kárpitozás bizony férfimunka, és hogy nincs kőbe vésett szabály, mert nem a módszer, hanem a végeredmény számít. Meg hogy tényleg jó abbahagyni, a jól végzett munka örömével.

Kezdhetjük?

Az ötödik napon, amikor végre újra a megkezdett munkára tudtam nézni, Peti, a mesterem rámutatott, hogy ezt bizony bontani kell. Teljesen. Akkor kicsit sírtam, majd nekiláttam leszedni a kárpitot, és a szivacsot a faanyagról.

A hiba az volt, hogy bár jól mértem ki a bejelöléseket, nem húztam végig az átlót, így egy csomó jelölésnél nem csináltam meg a furatokat, sem a fán, sem a szivacson. Így persze, hogy nem adta ki a mintát! Újrakezdtem tehát a jelölést és a lyukasztgatást. De előtt, lefűrészeltem a faanyagból még két sort. Csak úgy, mert megtehetem. Tudtam, hogy szívni fogok még így is eleget.

Amikor mindennel elkészültem, visszaragasztottam a szivacsot a helyére, és felraktam a kárpitot úgy, hogy figyelmesen beközepeztem. A tűzést ugyanis mindig felülről és középről kell kezdeni, kifelé, a szélek felé haladva!

A folytatással kapcsolatban volt némi elbizonytalanodásom, mert két kárpitos tanítómból kettő, kétfélét mondott, és voltak kibicek is, akik megint mást tanácsoltak. Ezért, felmérve saját korlátaimat, mind a gyakorlat, mind pedig a fizikai erő tekintetében, úgy döntöttem, hogy a hallottakból összerakom a magam verzióját, ami persze a leglassabb és legpepecselőbb verzió.

Ehhez első körben, a kifúrt lyukak mellé, beütöttem egy-egy szöget, mert ezek a szögek segítettek nekem később abban, hogy a zsinegeket jobban meg tudjam húzni.

Majd elkezdtem a kárpitot úgy felrakni, hogy már kiadja a ráncolások és a gombok helyét, mint egy térkép, de a végső alakját még nem nyeri el. Nekem így átláthatóbb, és könnyebb volt a munka, hogy nem azonnal a gombozással kezdtem. A kárpitot egyébként is meg kell ölteni, a jelölések mellett két oldalról, nagyjából egy-egy centit ráhagyva, hiszen, a rombuszmintát majd így adja ki a végén.

Tehát, beöltöttem a zsineget, hogy ne kelljen minden jelölésnél újrafűzni, ezért egyszerre végigöltve egy sort, majd jó hosszú szálakat hagyva, elvágtam a zsineget. A lógó szárakat pedig, az alulról felszúrt két élű tűbe (más néven dupla spicc) fűzve átjuttattam a faanyag túloldalára. Az átbújtatott zsineget pedig úgy fixáltam ideiglenesen, hogy az anyag ne mozduljon el, hogy csúszó csomóval, plusz még egy rátett csomóval rögzítettem egy-egy szöget minden lyuknál. Így a gombozáshoz kialakult egy “térképem”, plusz a kárpit sem mozdult el a rángatásra, símítgatásra.

Ezekhez a műveletekhez az ágyvéget bakokra tettem, mert így tudom egyszerre alulról és felülről is végezni a dolgom. Ez azt jelenti, hogy összesen 139 alkalommal guggoltam és álltam fel, miközben alulról csomózgattam a szögeket.

A következő teendő, a minta végleges kialakítása és a gombok elhelyezése. Ehhez legjobb esetben, két ember kell. Egy, aki felülről nyomja tiszta erőből a helyére beillesztett gombot, és egy, aki közben alulról megtűzi a zsineget, hogy ne mozduljon el. Itt jön képbe az előzőleg elhelyezett beütött szög, én pedig gondolatban sűrűn veregettem saját vállamat a nem előírásos munkafolyamat miatt.

Szóval, a kárpit-térképen, már jól látszódik, hogy nagyjából hogy fog kinézni. De a végső üdvösséghez, a gyűrődéseket rombusz mintává kell alakítani a gombok között. Ehhez a kárpitot a rombusz minta széleinél lefelé és befelé hajtogatom, majd gyorsan megtűzöm az előzőleg már behúzott gombokkal úgy, hogy a gombon átfűzöm a zsineget, majd a zsineg mindkét szárát a kétélű tűvel átjuttatom a faanyag túloldalára, végül, amennyire megy, felülről nyomva a gombot, alulról pedig gyors és a lehető legerősebb mozdulattal a beszögelt szegen áthurkolva, az összes zsinegszárat tiszta erőből húzva, megtűzöm a zsineget. (ekkor a nagy, előzőleg odacsomózott szög kiesik)

Ahogy haladunk, a támlának egyre inkább alulról így, felülről pedig így kellene kinéznie:

Százharminckilencszer guggoltam le újra, százharminckilencszer álltam fel és százharminckilencszer nyomtam tiszta erőből a gombot, miközben alulról százharminckilencszer húztam-vontam tiszta erőből a kezembe vájódó zsineget. Ekkor már úgy fájt a kezem, szinte mart a zsineg, az ujjbegyeim sajogtak, este pedig nem tudtam meghámozni egy mandarint a fiamnak. Ehhez a melóhoz majdnem kevés volt a kezemben lévő fizikai erő!

De legalább már alakult a dolog, a nehezén túl voltam és látszott, hogy igencsak szép lesz a végeredmény. Amikor az összes gomb a helyére került, elkezdtem a kárpitot a kivezető pipáknál, vagyis a legszélen lévő gomboknál óvatosan kitűzni, úgy, hogy az még nem a végleges állapot. Amikor az összes kivezető pipát elrendeztem, lesimítottam, és megigazítottam, az anyagot jó szorosan húzva, és folyamatosan simogatva, elkezdtem véglegesre tűzni. Közben az ideiglenes kapcsokat, ahogy haladtam, kiszedegettem. A végső tűzést is középről kifelé haladva kell csinálni, ez nagyjából olyan szabály, ami a kárpitozás során, bármikor előkapható és alkalmazható.

A sarkokat óvatosan megtűztem, először a csücsöknél, majd a kárpitot ráhajtva, mindkét oldalon. Az íves részen pedig, bevagdostam a kárpitot, mert úgy szebben simul az anyag a tűzésnél.

Amikor a kárpitot végigtűztem, elővettem a ráncigazító tűt (harciger a neve, azt hiszem), és egyenként, az összes tűzést elsimítgattam, eligazgattam.

Végül, miután a megkönnyebbüléstől megint elsírtam magam, elrendeztem a hátoldalt, mert ahogy a mesterem mondja, a jó kárpitost arról lehet megismerni, hogy a nem látszó részek is rendben vannak.

Elkészült a régóta vágyott tűzött ágyvégem! Őszintén szólva, nem tudtam örülni neki abban a pillanatban. Kellett pár nap, hogy boldogan szemléljem az alkotásomat. Azóta viszont büszkén gyűjtöm be a dicséreteket. Mert ez a része jó: alkotni valamit, sok munkával, néha szenvedéssel és örülni annak, hogy ezt csak kevesen tudják. Asszem, ez volt jó a futásban is. És az is tény, hogy a szép dolgok nem születnek meg hamar. Sem gyorsan és kevés munkával. A szép dolgokért mindig keményen dolgozni kell! (és ez egy valódi DIY blogger tapasztalata!)

A történet itt véget is érhetne, de nem ér véget: az ágyvég ugyanis magányos, és lealacsonyítónak érzi, hogy egy matrac mögé van támasztva. ezért, megígértük neki, hogy méltó helyet kap majd egy általam feltuningolt ágykeret fölé helyezve.

Én pedig az ágyvégért cserébe, új díszpárnákat is kapok majd!