Az úgy volt, hogy egy barátnőm elcsábított: menjünk el bútorfestő tanfolyamra. Nyerünk egy kis szabadidőt. Gondoltam, miért is ne,igazán rám fér, hogy kicsit lelépjek itthonról. Lelki szemeimmel már láttam magam, ahogy mindenféle régi bútort festek át és varázsolok széppé, valahogy úgy, mint ahogyan ebben a blogban láttam.
Beszereztem egy melós kezeslábast, hozzá gumicsizmát, felőlem mehetünk is festeni! A helyszínen derült ki,hogy nekem teljesen mást jelent a bútorfestés fogalma, mint a tanfolyam vezetőjének. Itt,kérem, aprólékos művészi munka folyt, szebbnél-szebb motívumokat festettek a résztvevők egy -egy kisebb tárgyra. Aki ismer, tudja, hogy én anno megragadtam a pálcikafigura-rajzolás szintjén, így aztán elég gyakran éreztem magamat ama bizonyos elefántnak, aki betévedt egy porcelánboltba.
Az oktatóval sem voltam azonos hullámhosszon, gyakorta emelgette a szemöldökét színválasztásaim miatt. Pont nem érdekelt, mi az autentikus,eredeti magyar népművészet, én csak valami olyasmit akartam, ami NEKEM tetszik. Szóval, kevergettem a színeket rendesen,miközben ősi magyar motívumokkal lefestettem a családom: a tulipán vagyok én, a szív a férjem, a két kisvirág az indákkal a fiaim. A fehér pöttyök, a figyelő szem motívum, a barátokat és a rokonságot jelképezi, ahogyan a madár és a sárga napvirág a jólétet, a rozmaringág (ugye látszik,hogy AZ?) pedig az örök szerelmet.
És miközben kiöltött nyelvvel pingálgattam,rájöttem, hogy a festegetés felér egy velneszhétvégével. Idegeim kisimultak,totális zen uralkodott el rajtam. Jó volt. És elméletben, régi bútort festeni is megtanultam. Tudásom idén nyáron kamatoztatom, szóval folyt.köv.! Az első alkotásom, ez a képkeret:

Valami jópofa kis printet tennék bele, csak úgy, a hecc kedvéért. Például ezt:
(print innen)