Erika szék, tervezte Burián Judit 1959-ben. Juditot pedig a kortárs francia tervező, Pierre Guariche
inspirálta, amikor 1954-55-ben megalkotta Tonneau nevű székének modelljét.  Ennyit a történelemről.

És egyik nap ez a szék a kezünkbe akadt, széttört, meggyötört állapotban. Én ott hagytam volna, de Györgyi
mégis elhozta. Bevallom, nem voltam benne biztos, hogy érdemes megmenteni. Megállapodtunk, ha ő a fa
részeket rendbehozza, akkor teljesen felújítjuk, hogy újra tündökölhessen.

Szerencsére a fa lábak csapjai jó állapotban voltak, csak a váz esett szét. Legalább nem kellett szétütni a
felújításhoz. Csiszolás, majd viaszozás. Ez az anyag visszaadja a fa eredeti fényét és barátságossá,
természetessé, kellemes tapintásúvá teszi. Ezután összeragasztottuk a csapokat.

Az 50-es években kezdtek kísérletezni a ragasztott, rétegelt lemez hajlításával, amiből ennek a bútornak az ülő
és támasztó felülete is áll. Annyira még nem ment profin a dolog, mint ma, ennek következtében az erős íveknél
a fa külső rétegei az öregedés és használat során eltöredeztek. Ez nagyon jól látszik a szék hajlatánál.
Ezt rendbe kell hozni, mert ha ülés közben rugóztatod a háttámlát, amit ezen a széken különösen kellemesen
lehet játszani, akkor recseg a rétegelt lemez. Jó minőségű, rugalmas, de erős tartású fa ragasztóval bekentük
és egy darab erős, de puha textillel leragasztottuk. Jól össze kell préselni a ragasztáskor, hogy a ragasztó
minden rést kitöltsön.

Eredetileg csak egy vékony szivacsréteg és az anyag volt a széken, ami szépen kihangsúlyozta a szék íves formáját.
A szivacs az évek során szétporladt. Ezt a széket fel lehet újítani ugyanígy 1 cm vastag szivaccsal, rá vékony vlies vatta
és az új textil, viszont minket nagyon zavart az egymásra ragasztott rétegelt lemez egyenetlensége, szintkülönbségei.
Ezért legelőször is tűzött nemez filccel kiegyenlítettük a szintkülönbségeket és bevontuk vele a széket, elől vastagabb
filccel, hátul vékonyabbal. A ragasztáshoz szivacsragasztót használtunk, mert azt amúgyis tartunk otthon.
Ha szivacsot és vlies vattát ragasztunk, fontos, hogy szivacsragasztót használjunk, mert más ragasztó kieszi
és tönkreteszi ezeket az anyagokat. Mivel a vékony szivacs csak minimális puhaságot ad, úgy döntöttünk, kísérletezünk,
és szivacs helyett csak vlies vattát rakunk a székre. A túl pufi kárpitozás nem áll jól ennek a kisbútornak.

Az elől és hátul felragasztott tűzött nemezréteg még jobban megerősítette a rétegelt lemez vázat, a szék hajlékonyságát
viszont szerencsére nem befolyásolta. Az 50-es években még nem használtak vlies vattát, ez egy nem régi találmány.
Lényege, hogy gyönyörűen kiegyenlíti a felületet és puhaságot is ad. Elől vastag vlies vattát használtunk,
hogy puhább legyen a szék. Elég, ha a széleknél felragasztjuk, pár helyen le is lőhetjük kárpitos kapoccsal.
A vattát csak “nagyjából” kell rögzíteni, mert a rá kerülő anyagot úgyis még alakítani, simítani, húzogatni fogjuk.
A “túlságosan helyhez kötött” vlies vattából gyűrődések keletkezhetnek az anyag alatt, ami nemcsak vizuálisan
rontja az élményt, hanem kényelmetlen is lehet tőle a bútor.

A bontáskor vigyázva szedtük le a piros bevonati anyagot, mert ezt használtuk szabásmintának az új anyag
kiszabásához. Ráfektettük az új anyagra, körberajzoltuk és 3-5 cm ráhagyással kivágtuk.
Az új anyag hátoldalán mindig jelezzük egy nyíllal a szálirányt, mert az anyagnak más a fénye, ha több oldalról nézzük.
A szálirányokat a bútorra fektetve egyeztetni kell, hogy egy irányba álljanak.
Az ülő- és támlafelületre kerülő két anyagrészt varrógéppel összevarrtuk, majd a bútorra helyezés és beállítás után
a szék hátára hajtva kárpitos kapcsokkal lelőttük. Mindig a szemközti oldalakon, középről kiindulva a sarkok felé
haladva tűzünk, így egyenletesen kisimul a szövet.

Ezután a hátoldalon gombostűvel letűztük a vékony vlies vattát, körbevágtuk, majd leragasztottuk a széleken.
A hátoldalra egy élénk kék, megdolgozott felületű tükörbársony anyagot választottunk, mert az felfrissíti a széket
és az ülőfelületre került barna lenvászonnal is jól mutat.
Először a tetejét varrtuk le kézzel, kifordítva, majd visszafordítva az anyagot, körben letűztük gombostűvel.

Ezután felülről lefelé haladva dugott öltésekkel levarrtuk a széleket.

A dugott öltés lényege, hogy görbe tűvel, erős cérnával az összevarrni kívánt anyagélekben haladunk és
felváltva öltünk a két anyagba. 5-7 mm hosszúságú öltéseket teszünk úgy, hogy a cérna az anyag belső élében fusson,
és a szomszédos anyagba mindig 1-1,5 mm-rel visszább dugjuk be a tűt. Minden öltés után meghúzzuk a cérnát,
hogy feszes legyen és ekkor a szövetélek egymáshoz szorulnak, varrócérnánk pedig láthatatlanná válik.

Ahol az anyag a szék aljára hajlik, ott tűzőgéppel hozzátűztük a vázhoz.

Hogy befejezettnek nézzen ki székünk, egy danubia szalaggal körberagasztottuk az alján a tűzőkapcsos részeket.
Nem akartunk túlságosan “leszehetetlen” ragasztót használni, mert arra gondoltunk, hogy ha idővel újra kell
kárpitozni egy bútort, vajon mennyi energiánk megy majd el az odatapadt ragasztóréteg eltávolítására.
Ezért tartós, de könnyen eltávolítható ragasztó után kutattunk. A csiriz lett a befutó, amit ráadásul könnyű otthon
is előállítani egy kis liszt vízben való felfőzésével. A házi ragasztó elég szuper lett, úgy néz ki.
Boldogság van! Kész, lehet Erika székében rugózni.