Livi barátnőm hívott tegnap és azt mondta, nem hagyhatom tönkremenni másfél év munkáját, kapjam össze magam és írjak, alkossak, ötleteljek, ne hagyjam, hogy elsorvadjon a blog.
Mivel mindig is volt magánéleti szál a blogon, nem tehetem meg, hogy ne adjak magyarázatot a közel egy hónapos eltűnésemre.

Nem könnyű úgy elmondani az elmúlt időszak történéseit, hogy adjak némi rálátást az életemre, ugyanakkor ne teregessem a szennyest ország világnak.
Ha nagyon rövid és tárgyilagos tájékoztatást szeretnék adni nektek, akkor az nagyjából és tömören annyi, hogy változik a családi státuszom, státuszunk. Annak minden szenvedésével,  félelmével, és keménységével. Ebből kifolyólag, mondhatni nem nagyon volt ihletem mostanában. Nem éreztem magamban egy fikarcnyi kreativitást sem. Nem éreztem otthonomnak a Kicsi Házat.
Nem éreztem fontosnak, hogy írjak, mert mások voltak a prioritások.
Ráadásul, nem ártatlan áldozat vagyok ebben a történetben, hanem az a felforgató, aki miatt történik minden.
Ha úgy tetszik, a  társadalmilag nem annyira elfogadható utat választottam
Kemény. Néha kicsit hihetetlen is hogy ez az én utam, de mégis, mert érzem, hogy jó, még ha most fájdalmas is. Brutális ellentmondás.
Végig fogom csinálni és közben igyekszem azt nyújtani Nektek amit eddig: hiteles munkákat, hasznos információkat, kreatív ötleteket és szívből jövő alázatot a régi bútorok iránt. Mert én nem változom, csak a körülményeim.
Most hogy így elmondtam amit el lehetett, térjünk napirendre a hiányzásom felett, és nézzétek meg a legutóbbi videómat, amiben az Éva Magazin februári számában is látható, kötözött virágtartót készítem el, félig-meddig a fiaim segítségével.