Hátt,tte ttudod, monda ízes tájszólással a festő,majd a sokat látott ember vigasztaló hangján hozzátette: nekem tetszik. Színeket pingálok a fal különböző pontjaira.Hihetetlen, hogy ugyanaz a szín, mennyire más tud lenni,attól függően,hogy hol és hogyan éri fény. Első körben,azt hittem,hogy hazahoztam egy rakás fehér festékmintát, aztán ahogy száradni kezdett a cucc, elővillant a karakter a festékek mögül.
Hűvösen csillogó galambszürke, aranyos ragyogású bézs, szolid barnásszürke és mélyenszántó szürkésbarna. Egyelőre ennyi van a falon,de még próbálgatok. A gyerekszoba színeit illetően pedig egy rózsák háborújának is beillő, állóháború alakult ki, keményen álláspontjaikba betonozott felekkel. Az egyik hadviselő fél a férjem,anyám kitartó pártfogásával erősítve,a másik oldalon volnék én konokul, háttérben röhögő szurkoló barátnőkkel, kifejezetten számomra íródott szakvéleményt lobogtatva. A háború oka ugyanis a piros. Kicsi fejemben körvonalazódó terv alapján, a gyermekszoba hátsó,kuckós traktusában a középső falat, nagyjából 1méter 10centiméter magasságig, meggypirosra festem, ami elé fehér gyerekágyakat képzeltem,fehérre antikolt ónémet éjjeliszekrénnyel (ez meglévő darab) amihez a mélységet a tölgy padló és a fa gerendák adnák, a frissességet pedig a fehér alapszín körben a falakon. A férjem kicsi fejében viszont a “piros” szóhoz régi, begyöpösödött előítéletek kapcsolódnak, és olyan heves ellenkezéssel döngölte porba bimbózó projektemet, hogy köpni, nyelni nem tudtam.
Egyetlen, hűséges emberem a festő, aki szerint én tudom, és akinek azé’ tetszik.

De túlerőben, Aletta ajánlása ellenére is,úgy tűnik,meg kell, hogy adjam magam. Hősies harcban maradtam alul, a kegyelemdöfést pedig a fiam adta meg. Az oviból hazafelé jövet,leszállt a bicikliről, letépett egy falevelet és megmutatta: anya, szerintem fessük azt a falat ilyenre, és kész, engem úgyis csak a játékok érdekelnek.
Ámen.